Szent László nyomában

2020. március 9–14. között a Dobó István Vármúzeum csatlakozott az Eötvös Loránd Tudományegyetem Régészettudományi Intézetének felkérésére a Budapesti Történeti Múzeum és a Magyar Nemzeti Múzeum - Régészeti Örökségvédelmi Igazgatóság részvételével Székelyderzsen zajló régészeti leletmentéshez. A székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum szakmai segítségével folytattunk régészeti feltárást, melyhez partnerként társultak a magyarországi intézmények. Így Sófalvi András régész és Dr. Mordovin Maxim régész, habilitált egyetemi docens koordinációjával egy hetes feltárásra kapott engedélyt a kutatócsoport az erdélyi erődtemplom egykori szentélyében. A munkára gombás fertőzés miatt volt szükség, melyet a 18. századi templom padozatának alsó részén fedeztek fel, így 10 cm mélységben talajcserét is szükségesnek ítéltek a szakemberek. Ez a felújítás adott lehetőséget arra, hogy a gyülekezet által a ma is aktívan használt templomban régészeti megfigyeléseket tehessünk. A 15. század eleji freskó maradványai miatt híressé vált templom belsejében eddig még sosem végeztek régészeti feltárást, bár a templom külső oldalán, a várfal belsejében több kutatóárkot nyitottak az elmúlt években.

Általában a beszámolók az elért eredményeket mutatják be, de szeretnénk, ha most a nagyközönség a régészeti és múzeumi munka „hátterébe”, a szervezésbe, a nem várt eseményekbe, és az ásatást végző szakemberek életét is megnehezítő vagy feloldó apróságokba is beleláthatna.

Hirtelen, egyik pillanatról a másikra zajlottak az események, hiába egyeztettünk, mi kollégák, már hetek óta a lehetséges munkákról. Március 7-én érkezett a hívás, az engedély megérkeztéről, így vasárnap reggel már úton is voltunk Magyarországról Erdély felé. Csak reméltük a kocsiban ülve, hogy mindent sikerült magunkkal hozni, ami szükséges, legyen az a mérőléc vagy a pár vastag zokni, végül is egy tavaszi ásatásról lesz szó egy fűtetlen templom belsejében.

A templom történetét szerettük volna tisztázni a feltárás során: milyen periódusok során épült át a templom, mekkora lehetett, mikor épülhettek a különböző fázisok. Előfeltételezéseink voltak, de szerettünk volna tisztábban látni. Tudtuk azt is, hogy Derzs a török korban az Erdélyi Fejedelemségben igen nagy befolyással bíró Petki család kegytemploma volt, így ide temethettek több családtagot is, reméltük: a szentélyben kijelölt szelvényekben ezek közül is előkerülhet több.

A munkát reggel 7 órától este 6–7 óráig folytattuk, így viszonylag gyorsan haladtunk, reméltük, hogy a román Kulturális Minisztérium által adott szűk egy héten belül, mindenre fényt derítünk. Egy nagyon összetartó unitárius magyar közösség életét bolygattuk föl egy kis időre, akik a kényelmetlen helyzet ellenére lelkesen a régészek segítségére voltak mindenben. Az egyházközség biztosította számunkra a szállást és az ellátást (nem is akármilyet!), illetve közösségi munkában, egyéni felajánlásként a faluban lakó férfiak egy része segített a földmunkákban. Emellett szinte állandóan jelen volt Demeter Sándor tiszteletes úr is, és bizony az ő kezében volt a legtöbbször a lapát és a talicska is a hét folyamán, a munka megszervezését pedig szinte teljes egészében ő vezényelte le. Illetve István Adrián polgármester úr is figyelemmel kísérte munkánkat, és bokros teendői mellett is többször részt vett abban.

A falu apraja-nagyja megfordult a hét során a templomban, sok kíváncsi fej bukkant föl a templomajtóban érdeklődve, hogy aznap mit találtunk. A hét közepére egész szervezett csoportjaink is lettek, iskolások suliból hazafelé közösen néztek be hozzánk, míg Katalin tiszteltes asszony a helyi idősebb hölgyeket hozta el hozzánk. A falu közösségében nem volt akkora lakosságcsere, mint a Kárpát-medence más területein, így a hagyományban számontartják, több száz évre visszamenőleg, a családokat, és a beköltözőket is. Ez számunkra, szakemberek számára is érdekes lehetőséget adott, hogy betekintsünk egy archaikusabb közösség életébe, reakcióiba és „közös tudásába”. Nagyon érdekelte őket, mit tudhatnak meg távolabbi elődeikről, akiket a hagyományok éltetnek, de így valóban kézzel fogható bizonyítékokat láthattak, az egykor élt emberek, a felmenők létezéséről.

A hagyományok kapcsán érdekes, hogy az erődfal nagy része a mai napig áll, a fenti gyilokjárót bontották le csupán a 18. században. A fal menti előtetők alatt nagy ládákat tárolnak, melyekre a helyi családok neveit írták rá. Az erődfal mentén pedig tornyok állnak, az egyiken ma is a szalonnák lógnak a gerendákról, melyeket a családok bizony számon is tartanak…

Vendégeink is voltak többször megfordultak az ásatás helyszínén a hét folyamán, így erdélyi régész kollégák is eljöttek megnézni a munkát. Ezek a közös eszmecserék igen fontosak a szakemberek számára, mert látjuk egymás munkáját, és a beszélgetések alkalmával újabb ötletek fogalmazódnak meg, melyek tovább viszik a kutató gondolatait, hogy később előadások, publikációk születhessenek.

A templom a freskóiról híres, melyek egyrészt nagyon jó állapotban maradtak meg, nagy felületen, másrészt igen jó kezű mesterektől származnak. A leghíresebb freskóciklus a Szent László és a kun leányrabló történetét bemutató festménysorozat, mely a templomhajó északi falán található. A fegyver- és viselettörténészek zarándokhelye egy-egy ilyen templom, így e sorok írójának, mint történeti viselettel foglalkozó szakembernek is ámulatba ejtő volt élőben látni ezeket a többszáz éves festményeket. A falképek a 15. század elején készültek, melyet egy különleges adat is bizonyít: a bejárat mellett, a hajó déli oldalán az egyik alak zászlót tart a kezében, melyre rá is írták, mikor készült és ki készíttette a képeket.

„Hoc opus fecit depingere seu praeparare Paulus filus Stephanus de Ung. A D 1419. Scripto(r) scribebat et pulchra(m) puella(m) in mente tenebat” vagyis „Ezt a művet festette vagyis készíttette Ungi István fia, Pál mester az Úr 1419-ik évében Az író írta és az eszében a szép lányt tartotta”.

A hét során a régészeti munkák eredményeként megtaláltuk a korábbi templom szentélyének félköríves falát, és tereprendezésnek is többször láttuk nyomát. A tereprendezés miatt ép sírt nem bontottunk, de észleltük, hogy a korábbi munkák során valószínűleg kiemelhették az ősök csontjait, és azt a korábban kívül feltárt osszáriumban (csontházban) helyezhették el, még a középkor folyamán. Csonttörmelékek és apróbb elszóródott tárgyak kerültek elő. Az egyik kegyúri családtag téglával falazott sírja is előkerült a 17. századból, melyet a 18. század végén épült orgonakarzat egyik pillére beszakított, így azt már akkor meg kellett bolygatniuk a helyieknek. Nagyon érdekes volt látni, ahogy a faluban lakók csodálkozva szemlélik, mi minden volt eddig az Úr asztala és a lábuk alatt… Nagyobb felületen sem az idő, sem a szigorú engedélyek miatt nem volt lehetőségünk dolgozni, de így is érdekes eredmények láttak napvilágot, melyeket később az ásatást vezető kollégák fognak közölni.

A márciusi hidegben bizony gyakran melegebb volt odakint, mint a templom hideg falain belül, így többször kellett egy nap a templom előtt „napfényt magunkhoz venni”, hogy ne gémberedjünk el teljesen. Átsegítette még a fázó régész gárdát a helyiek vendégszeretete, ugyanis minden nap, 4 óra körül, megjelent egy tálca édes ellátmány is a templomajtóban, zserbó, almás pite vagy más egyéb finomság formájában.

Úgy terveztük, hogy mivel vasárnap március 15-re esett, ott üljük meg a nemzeti ünnepet, melyre a falu is nagy erőkkel készült, ugyanis ilyenkor istentisztelet és lovas felvonulás is szokott lenni. A terveink ellenére már hétfőn rájöttünk, hogy a hét nem csak a feltárás miatt lesz izgalmas, de ekkor kezdődött el a koronavírus járvány is. Napról napra jöttek a hírek az egyre több fertőzöttről, az olaszországi helyzetről és Romániában is elkezdték bezárni a közösségi tereket. Az iskolákban szünetet hirdettek, az egyetemekről hazaküldték a hallgatókat, és a hét felénél már biztosan tudtuk, hogy sajnos a nemzeti ünnepet és az istentiszteletet sem lehet megtartani. Igazából péntekre „eléggé forróvá vált a talaj” számunkra is, a hideg esős idő ellenére, ugyanis az volt, hogy vajon a határon át tudunk-e kelni, hogy hazatérhessünk a következő héten.

Nagyon sokszor jutott eszünkbe Móra Ferenc, emlegettük többször is a Földalatti Magyarország című novellás kötetét, melyben kis lélegzetvételű írásokban jegyezte fel, hogyan zajlott egy-egy ásatás az 1920–30-as években. Általában csak a Kincskereső kisködmön kapcsán ismerik, pedig zseniális írásai születtek a 20. század eleji régészeti feltárások mindennapjairól, melynek nehézségeit képes volt a maga humoros stílusában, mint egy-egy kalandot leírni. Egy ilyen jelentős helyen, egy igazi Szent László legenda alatt végezni régészeti feltárást, nem mindennapi esemény egy régész életében. A körülöttünk zajló történelem pedig egyszerre volt közeli és nagyon-nagyon távoli, hiszen Székelyföld és Szászföld határán, egy kis völgyben, a csendes mindennapokba csak az internet világa hozta el a világ zúgolódását. Mi minden este, összesítettük az aznapi penzumot: mennyit haladtunk aznap, miket bontottuk ki, mit rajzoltunk le. Ilyenkor leültünk a tiszteletes közösségi szobájába, ahol volt wifi - hiába, a modern világ ide is elért a többszáz éves templom tövébe… Így az internet adta ablakon keresztül bele tudtunk nézni, mi zajlik a világban, de egyre tanácstalanabbak lettünk a hírek láttán. A reggeli, munkakezdés előtti beszélgetések alatt, végső megoldásként, a helyiek mosolyogva felajánlották, ők szívesen marasztalnak minket. Mivel látják, igen jól dolgozunk, ügyesen áll a kezünkben a lapát, hely és munka pedig akad épp elég a tavaszi földeken, így ne aggódjunk, amíg bezárnak minket, lesz helyünk. Ezek után úgy éreztük, lehet, valóban el kell engednünk az izgalmakat. Szerintem ebbe a kompromisszumba Móra Ferenc is belenyugodott volna, és rágyújt egy szivarra, amelyet saját bevallása szerint is, a helyi erők „korrumpálására” használt igen gyakran. Így mi is „rágyújtottunk” a következő almás pitére és lekváros palacsintára, mielőtt befejeztük volna a mérést, majd beszélgetésbe elegyedtünk a falusiakkal az utolsó este…

Zay Orsolya

Dobó István Vármúzeum