Idéző - 150 éve - Eötvös József emlékére

150 évvel ezelőtt, 1871. február 2-án, Pesten hunyt el reformkori nagyjaink egyike, Eötvös József. Egy Kovács Mihály által 1875-76-ban festett képpel idézzük meg emlékét, melynek címe Az egyházi átok kihirdetése Dózsa Györgyre és híveire. A kép híven tükrözi Eötvös József Magyarország 1514 című, szerelmi és történelmi regényének utolsó fejezetében leírtakat.

„A történeti regényben, meggyőződésem szerint, azon határokon kívül, melyeket a művészet minden regénynél a képzelőtehetség elébe szabott, még más határok is léteznek, melyeken szintén nem szabad túlhágni az írónak. E határokat a történeti igazság jelöli ki" - írta Eötvös József a Magyarország 1514 című regényének bevezetőjében 1847. július 1-én, Budán.

A 150 évvel ezelőtt, 1871. február 2-án, Pesten elhunyt reformkori nagyjaink egyike Eötvös József 1813-ban született Budán. Jogász, író, a Batthyány-kormány, majd az Andrássy-kormány vallás- és közoktatásügyi minisztere volt, a Magyar Tudományos Akadémia (1866-1871) és a Kisfaludy Társaság elnöke (1860–1867), Eötvös Loránd fizikus apja.

 

Kovács Mihály (1818 - 1892): Az egyházi átok kihirdetése Dózsa Györgyre és híveire, 1875-76.

 

 

Egy Kovács Mihály (1818–1892) által 1875-76-ban festett képpel idézzük meg emlékét, melynek címe Az egyházi átok kihirdetése Dózsa Györgyre és híveire (olaj, vászon 76×111 cm), s mely híven tükrözi e regény 15., utolsó fejezetében leírtakat.

 

Kovács Mihály: Önarckép, 1780

 

 

A bécsi és itáliai iskolázottságú Kovács Mihály az európai rangra emelkedő, 19. századi magyar festészet első generációjának kiemelkedő alakja volt. Művészete elválaszthatatlan attól a polgári átalakulással egyidejű társadalmi folyamattól, mely Európát és Magyarországot a modern nemzetté válás időszakában meghatározta. Attól az időszaktól, amikor a történeti festészet a nemzeti tudat formálásának, de a nemzeti ellenállásnak is egyik fontos eszközévé vált. Gazdag életművének lényege azokban a verbalizációt igénylő műveiben tör leginkább a felszínre, amelyeket a művészet közéleti hivatásába vetett hite táplált, és amelyeket a nemzeti eszme szolgálatába állított. Ebben a gondolkodásban társa volta a széles műveltségű Tárkányi Béla érseki titkár, pap és költő.

 

Kovács Mihály: Tárkányi Béla egri kanonok arcképe, 1885

 

Monográfusa szerint az 1870-es évek második felében, amikor túl a sikereken, már megfáradva és a megrendelőktől elkerülten kilátástalannak látta művészi pályafutását, Kovács ezt a művet a maga vigasztalására festette: „Münchenben tartózkodásom alatt 1873-ban a Bécsi Krachban szorgalmam megtakarított gyümölcséből alig maradt ¼ rész érintetlen… 1873 szeptemberétől kezdve 1876 május 10-ig nem volt semmi megbízásom, csak kiadásaim… Bécsben időzésem alatt… componáltam ugyan csak Báró Ötvös József ’Magyar Ország 1514 czímű munkájából ’egyházi Átok a Dózsa György kereszteseire a Rákoson’ sok alakokkal kész vázlat nagyobb szabásu történelmi képhez…” – emlékezik vissza a festő önéletírásában. A festményt a Tárkányi Bélával közösen eltervezett történelmi sorozat (említést tesznek róla egy 1857. május 26-i levélben) egy elkészült darabjának tekinthetjük, mely sorozatnak Árpád – Hunyadi – Dózsa – és Dobozi lehettek volna a kiemelt hősei.

A társadalmi igény hatására Kovács az Árpád emeltetése című festményének 1854-es sikere után, és Tárkányi folyamatos biztatására többször nyúlt történelmi témához, de az Árpád emeltetéséhez hasonló várt, újabb siker a későbbiekben elmaradt. Hosszú ideig nem foglalkozott történeti témákkal, idejét lekötötték az oltárkép megrendelések, a portrézás, illetve külföldi útjain a megrendelésekre festett másolatok készítése.

 

Kovács Mihály: Árpád fejedelemmé emeltetése, 1854 - litográfia az eredeti festmény alapján (Forrás: Digitális képarchívum)

 

Mint életrajzában írta, e festményét Eötvös József: Magyarország 1514 című 1847-ben, majd 1873-ban ismét kiadásra kerülő, a magyar nemzet sorsáért aggódó regénye inspirálására, de Jókai Mór: Dózsa szomorújátékénak hatása is fellelhető a képen.

Eötvös regénye nem csupán irodalmi, hanem politikai szempontból is fontos volt korában. Ez az oka, hogy első megjelenésekor, 1847-ben (egy esztendővel a forradalom előtt) a szerző Deák Ferencnek ajánlotta, akit barátjának nevezett. Csengery Antal a regény 1901-es előszavában így írt a műről: „A mennyiben a jobbágyság állapotát magyarázza a múltban, és a mennyiben a történet tanulságot nyújt a jövőnek, e mű is irányregénynek tekinthető, habár nem foglal magában közvetlen vonatkozásokat a korra, a melyben iratott. Ne feledjük, hogy e kor egyik reformfeladatául tekintetett a jobbágyi viszonyok megszüntetésére. S ha A falu jegyzője (Eötvös korábbi sikeres műve) kiáltó szó volt a régi intézmények visszaélései ellen: az új regény szintén csak egy jeles történeti irányczikkül tekinthető a jobbágyok felszabadítása mellett. Hogy ilyen hatást idézett elő a mű, kétségtelen.” Eötvös pontos történeti adatgyűjtés után fogott a regény megírásához, s a kor uralkodó eszméit, szenvedélyeit is bemutatja a regényben. Az egyes szereplők alakját, jellemét kora történeti kutatásai alapján formálta meg.

A király Dózsa Györgyöt, a székely vitézt kitünteti a törökök elleni harcban szerzett érdemeiért. Bakócz Tamás hercegérsek által a pápa engedélyével meghirdetett törökellenes keresztes hadjárat csapatainak vezéreként őt nevez ki…. A regény több szereplő sorsán keresztül tárja elénk az 1514-es év történetét, a parasztfelkelés többnézetű értékelését.

Nem csak a fordulatokban gazdag történet, vagy a mély jellemábrázolás ragadta meg Kovács képzeletét, hanem Eötvös alkotásmódját is rokonnak érezhette. A részletező leírások megfeleltek Kovács direkt jellegű felfogásának. Kompozíciójának illusztrációszerű „festőietlenségéért”, mely megelégszik a téma minél világosabb és érthetőbb kifejezésével, részletszépségek, apró finomságok kárpótolják a nézőt. Dózsa alakjának és jelentőségének Eötvös általi háttérbe szorítása – úgy tűnik – Kovácsot erősen befolyásolta és magával ragadta festés közben.

A narratív feldolgozás, a színpadiasság ellenére figyelemre méltó a kép kompozíciós megoldása, a tömegelosztás egyensúlya – melyen a két éket képező, ellentétes mozgású tömeg feszültséget kelt –, és az egyes alakok kitűnő megfigyelése. De a zsúfoltságig megtöltött képtér, melyben a főhősöket és a mellékszereplőket szinte azonos kompozíciós fontossággal szerepelteti, valamint a színek lokális tarkasága s a figurák szélsőséges gesztusai sajnos elterelik a figyelmet a mondanivaló szempontjából fontos elrendezésről. Erőtlen mozdulatával a főalak is elvész a zászlók, keresztek, kucsmák és díszes ruhák tömegében. De a többi szereplő is független a történéstől, mint egy-egy tömeggé szervezett reprezentatív portrégyűjtemény egyedei néznek ki a képből, vagy néznek maguk elé. Nem részesei a történetnek. Alkatuk sem elegáns.

Már az Árpád emeltetésének idején írt leveleiből tudjuk, hogy Kovács megteremtett magának egy „magyaros típust”, mely az arcokat illetően markáns, sasorrú, villogó szemű, sötét hajú volt, s többször készített modellek után a „legszebb magyarfajból classicus studiumfejeket”. Ennek az elméleti konstrukciónak a túlhajtásából származott alakjainak furcsa, zömök testalkata is.

 

Kovács Mihály: A művész atyjának arcképe, 1839

 

Valamennyi történeti művén kora elterjedt nézete szerint a lovasnépek embertani sajátosságai – hosszú derék, rövid láb – szerint alkotta meg figuráit. E furcsa kánont ebben az időben átvette tőle több művész, így Klimkovics Ignác is. Hasonlóan a szereplők jellemzésében, a testtartás méltóságában vagy a mozdulatok hevességében, a temperamentum karakterességében is a „magyar szellem és lélek” kifejezésére törekedett. Így a Dózsa kiátkozásán is a szoborszerű nyugalom, illetve a széles gesztusok teatralitása váltakozik a kompozíciós céloknak megfelelően. Kovács valamennyi kritikusa éppen e mozdulatok kuszaságát, indokolatlanságát, direktségét kifogásolta. E tényleges negatívumok azonban a kortársak színpadi tablókhoz, patetikus stílusához szokott ízlésében éppen előnyként jelentkeztek, mígnem az új, fiatal, müncheni és párizsi tanultságú generáció ki nem szorította az e stílusban alkotó művészeket – így Kovácsot is – a kiállító termekből és a megbízásokból.

Mint az Árpád emeltetésére, úgy erre a képére is ráfestette barátját s magát. Közvetlenül a díszes páncélba öltöztettet Dózsa mellett áll a reverendát viselő Tárkányi, kinek alakját a regény szempontjából kulcsfigurának tekinthető Lőrinc pappal azonosíthatjuk, mögötte pedig a piros díszmagyarba öltözött Kovács kíván tevőleges résztvevőjévé válni a drámának.

 

Kovács Mihály: Az utolsó hajótörés (Tárkányi Béla és Kovács Mihály kettős portréja), 1886

 

Kovács a képet, mely majdnem híven követi az Eötvös regényének 15. fejezetében leírt eseményeket, bemutatta az 1880-as kiállításon. Megrendelő, vagy vevő nem akadt munkájára, így műve hagyatékával került az egri múzeum gyűjteményébe.

 

(A festmények az Érseki Líceumi Múzeum gyűjteményi letéti anyagaként a Dobó István Vármúzeumban találhatók)

 


 

15. fejezet (részlet)

Még csend vala a Rákoson. A hajnal első világa most kezde szürkülni a láthatár fölött, s míg a tiszta ég az éj egész csillagpompájában ragyogott: a nagy téren homály terjedett szét. (…)

A mise bevégeztetett, Lőrinc a szentséggel megáldotta a népet, s a csengetésnél csak szakadozott fohászok s azon ájtatos morgás hallatszott, mely a katolikus isteni szolgálatnak e perceit oly ünnepélyesekké teszi; midőn egyszerre az egész tömeg s főképp Lőrinc figyelmét a város felől hallatszó karének voná magára, mely csak e pillanatban vétetett észre, miután a nép éneke megszűnt. Mindenki arra fordult, s ünnepélyes egyházi menetet látott.

Elöl, hófehér paripán, az ország hírnöke volt látható, kinek ezüsttel hímzett címere a nap sugaraiban ragyogott; utána a királyi őrseregnek egy kis csapata jött, ezt hosszú sorban szerzetesek követték; Szent Ferencnek és Szent Pálnak hívei, karmeliták, augusztiniánusok, dominikánusok; hátul, fölékesített s két csatlóstól vezetett öszvéren, az utóbb említett rendnek Budán lakó provinciálisa, s mellette, délceg paripán, Báthori György főlovászmester, lépdeltek egymás mellett, kiket ismét a királyi őrseregnek egy csapata s Báthori huszárai követtek. A hosszú menet, melynek ünnepélyességét a szerzetesek felváltott zsoltáréneke még nevelé, Pest és Budáról a kíváncsiaknak egész serege által kísérve, lassú léptekkel közelített a tábor felé, s a keresztesek tisztelve engedtek helyet, míg a jövők a templomsátor előtt, hol Dózsa alvezéreivel helyet fogott, félkört képezve megállottak.

Az ének elhallgatott, s e nagy embertömeg fölött egy percig csend uralkodott; végre a királyi hírnök félbeszakítá a hallgatást.

- Dózsa György - így szólt erős hangon -, ki magad az úgynevezett szent keresztes had vezérének hirdeted, s ti mindnyájan e táborban összegyűlt hadnagyok, alhadnagyok s jámbor köznép! A felséges király s a tanácsához tartozó egyházi s világi főurak s nemesek nevében s meghagyásából tudtotokra adjuk és illetőleg parancsoljuk: hogy felséges királyunk, kegyesen uralkodó Ulászló őfelsége, összes tanácsának megegyezésével, a pápa őszentsége nevében hirdetett keresztességnek további folytatását nem tartja többé szükségesnek: s ennélfogva neked, Dózsa György, s nektek, e táborban összegyűlt hadnagyoknak, alhadnagyoknak s egyéb népnek általunk tudtára adatja, illetőleg parancsolja, hogy e kihirdetéstől számítandó huszonnégy óra leforgása alatt valamennyi zászlókat s fegyvereket a főlovászmester Báthori György őnagysága kezeibe tegyétek le, s mindenki előbbi lakhelye felé induljon. Azoknak, kik e parancsnak minden haladék s tétovázás nélkül engedelmeskednek, a felséges király s minden egyházi s világi főurak s nemesek nevében, mind személyökre, mind értékökre nézve teljes biztosságot ígérünk - a különben cselekvők s e királyi parancsok világos megvetői mint hívtelenek s felségsértők, gonosz tetteiknek szörnyű büntetését várhatják, hogy megfenyítésök rettentő példa legyen mindazoknak, kik az ország parancsait valaha megvetni merészlenék. - Ezt üzeni s parancsolja neked, Dózsa György, s nektek, e táborban összegyűlt hadnagyoknak, alhadnagyoknak s egyéb népeknek, felséges urunk s királyunk II. Ulászló őfelsége… (…)

Mély csend uralkodott ezen beszéd közben. Midőn a hírnök szavait bevégzé, mintegy nehéz fohász hallatszott a tömeg között; (…) s minden arcon csüggedés vagy kétségbeesett düh vala észrevehető. Csak Lőrinc és Dózsa maradtak nyugodtan. Amaz belső örömmel látá a hibát, melyet ellenei elkövettek, midőn a közbocsánatból annyiakat kizártak, emez előkészítve Lőrinc által, hideg megvetéssel hallgatá a hírnök fenyegetéseit. Midőn kezdetben vezéri címe vétetett kétségbe, mintegy akaratlanul kardjához nyúlt, később ismét mérséklé magát, s nyugodtan várta be az előadás befejezését…

tovább:

https://mek.oszk.hu/04700/04774/html/01.htm

 


H. Szilasi Ágota

Dobó István Vármúzeum