’48-as kokárda a Vármúzeum gyűjteményében
A nemzeti szimbólumok igen jelentős, közösségépítő és összetartó erővel bírnak egy nép életében. Egyik legfontosabb nemzeti jelképünk, a kokárda, az 1848-49-es forradalomban született és azóta is a függetlenség, a szabadság, az idegen hatalommal szembeni ellenállás szimbóluma.
A hagyomány szerint az első kokárdát Szendrey Júlia varrta Petőfi Sándornak még 1848. március 14. éjjelén; a forradalom kitörésének estéjén pedig Jókai Mór kapott egy kokárdát Laborfalvi Rózától. De honnan is ered a kokárda használata?
A kokárda, mint nemzeti jelkép a francia forradalomban született és onnan terjedt el egész Európában, majd Amerikában is. Neve a francia ’coq’, vagyis kakas szóból származik, és eleinte annak tollaiból készült kalap, illetve sapkadíszre utalt, később pedig a különféleképp redőzött szalagdíszekre is ezt az elnevezést alkalmazták. Ez utóbbiak használata valójában korábbi időkre vezethető vissza, a középkori lovagi tornákon a lovagok hölgyeik színeit viselték hurkolt szalag formájában. XIII. Lajos (uralkodott: 1610–1643) idejétől kezdve pedig kimutatható, hogy a francia katonák különféle színű kokárdát viseltek a kalapjukon. A francia forradalom idején a kokárda jelentős szerepet kapott, és színei is rögzültek. Ezt követően a kék-fehér-vörös szín – a királyi fehér zászlót is háromszínűvé alakítva – az egész nemzet szimbólumává vált. Ez is jól mutatja, hogy a kokárda és a nemzeti trikolór kialakulása egymással szorosan összefonódott.
Hasonlóan történt ez hazánkban is. A három nemzeti szín zászlón való legkorábbi együttes megjelenése egy 14. századi templom freskójáról ismeretes (Pónik, ma Poniky, Szlovákia). Azonban az Árpád-házi királyok piros-fehér színéhez csak a 16. század második felétől kezd egyre gyakrabban hozzá kapcsolódni a magyar címer kettős halmának zöld színe. E három szín együtt vagy külön-külön alkalmazva a zászlók mellett különféle tárgyakon is megjelent, például pecsétek sodronyzsinórján, koronázási szőnyegen, okleveleken, de még nem vált általános gyakorlattá. A Rákóczi-szabadságharc idején is használtak más színösszeállítású zászlókat, például a Rákóczi család kék-vörös színét. A Habsburg uralkodók a magyar uralkodóként kiadott okmányaikon előszeretettel használták a piros-fehér-zöld színeket. A „magyar színek” azonban csak a nemzeti ébredés idején, a reformkorban kezdtek rögzülni. Országszerte népszerű lett a nemzeti színek használata, megjelent használati tárgyakon és a viseletben is. Két nemzeti színű női selyemruha is fennmaradt ebből az időből, az egyik éppen Szendrey Júliáé volt, valamint arról is vannak adatok, hogy nemzeti színű pántlikát és szövetet is gyártottak már. Így hát minden adott volt ahhoz, hogy a forradalom napjaiban tömegével készíthessék a kokárdákat.
A francia forradalom idején a trikolór kokárdát rendszerint a kalapra tűzve hordták. A pesti forradalmi ifjúság a kokárdát a francia szokástól eltérően nem kalapra tűzte, hanem a kabát hajtókájára vagy mellrészére, a szív felőli oldalon. Ez azt fejezte ki látható módon is, hogy viselője a magyar hazafias eszméket magáénak vallja. A forradalom kitörését követő napokban a hírek terjedésével vidéken is tömegessé vált a kokárda viselete. A Március Tizenötödike című újság megemlíti például, hogy Kolozsváron a boltokból elfogyott a nemzeti színű szalag, a nők készítik a kokárdákat és az ablakokból szórják a felvonuló tömegre.
A kokárdák igen változatos formákban készültek. 1848-ban közülük sok valóban a virág szirmaira emlékeztetett. Az aradi ereklyemúzeum több ilyen típusú kokárdát is őriz. Ez a forma onnan is eredhetett, hogy az 1848. évi XXI. törvény a nemzeti színt említve a „háromszínű rózsa polgári jelkép” megfogalmazással élt:
1848. évi XXI. törvénycikk a nemzeti szinről és ország czimeréről
1. § A nemzeti szin, és ország czimere ősi jogaiba visszaállíttatik.
2. § Ennélfogva a háromszínű rózsa polgári jelképen ujra felvétetvén, egyszersmind megállapittatik, hogy minden középületnél s közintézeteknél minden nyilvános ünnepek alkalmával, és minden magyar hajókon a nemzeti lobogó és ország czimere használhassék
A törvény szövegét jó néhány ember szó szerint vehette és virág alakúra készítette a kokárdáját. A szalagból összehajtogatott, redőzött kokárdák esetében a kevésbé tetszetős középrészt gyakran egy gombbal, vagy az 1848-as évszámot tartalmazó középrésszel takarták el. A színek sorrendje is mutat változatosságot. A forradalom idejéből származó kokárdák között gyakrabban fordul elő, hogy kívül van a piros és középütt a zöld szín, de a fordított sorrendre is akad példa. A korszakkal foglalkozó kutatók véleménye megoszlik a tekintetben, hogy melyik is a „helyes” színsorrend.
A kokárdát más néven szalagrózsaként is emlegették, de már 1848-ban is megjelent és elterjedt az a szokás, hogy a körrózsához kis pántlikákat erősítettek, mint az jól látható Barabás Miklós Vasvári Pálról készült litográfiáján is. A pántlikás kokárda mellett hamarosan elterjedt az egyszerűbb, nemzeti színű szalagból hajlított kokárda is.
A Dobó István Vármúzeum Történeti tárgyi gyűjteménye őriz egy eredeti, az 1848-49-es forradalom és szabadságharc időszakából származó kokárdát. A kerek, üvegfedeles tároló dobozkában elhelyezett relikvia piros-fehér-zöld selyemszalagból készült, közepére egy gyöngyházból készült gombot és egy bojtot varrtak. A doboz hátulján lévő felirat így szól: „Kosúth (sic!) Lajos Kokárda 1848/9.” Nagy valószínűséggel 1848-49-ben használták, mégpedig Egerben. A forrásokból tudni lehet, hogy Egerben már március 19-től az emberek kokárdát viseltek, és a középületeket, a városházát, a várat és a Líceum tornyát nemzeti színű zászlókkal díszítették.
Múzeumunk textilrestaurátora, Szabó Csabáné tavaly leemelte a kokárda tároló dobozának üvegfedelét, és kivette belőle a műtárgyat. Ekkor egy érdekességre derült fény: a kokárdát egy kör alakú papírlapra varrták föl, melynek hátoldalán igen halvány, olvashatatlan kézírás látható. A kokárda alatt egy nagyon apró, miniatűr virágkosár bukkant elő, színes, finom papírból készült, egészen apró, szabad szemmel szinte kivehetetlen virágokkal: ibolyákkal, rózsákkal. A mikroszkópos vizsgálat során az is kiderült, hogy a kosárnak sodrott, fémszálas füle van. Elképzelhető, hogy a virágkosár egy korabeli báli táncrendet díszített és ezt is, a kokárdával együtt személyes emlékként őrizték.
Fejér Ingrid
történész, muzeológus Dobó István Vármúzeum
Irodalom:
Kumorovitz L. Bernát: A magyar zászló és nemzeti színeink múltja I. Hadtörténelmi Közlemények 1954. 18–60.
Kumorovitz L. Bernát: A magyar zászló és nemzeti színeink múltja II. Hadtörténelmi Közlemények 1956. 77–119.
Pál Judit: Színek háborúja. A zászló, mint nemzeti jelkép Erdélyben 1848-ban és az erdélyi politikai elitek. Századok 2013. 689–710.
Bona Gábor: A szabadságharc hadseregének nemzeti jelképei. História 2003/2. 16–19.
Fónagy Zoltán: A korona és a király 1848–49-ben. História 2003/2. 11–15.
Pandula Attila: Állami, nemzeti zászlók. História 2003/2. 7–11.
A szabadság kódjai. Jelek és jelképek a függetlenség jegyében. Kiállítás vezető. Néprajzi Múzeum, Budapest, 2016.
