Derengő valóság Nagy Ernő (Eger/Felnémet, 1926 – Eger, 2017) festőművész emlékkiállítása - Hírlevél

A kiállítást megnyitja: F. Balogh Erzsébet festőművész, egyetemi docens

Vannak olyan emberek, akiknek az életét egyfajta sóvárgás határozza meg: sóvárgás a szépre, valamint az iránt, hogy a világ és az élet harmonikus egésszé formálódjon. A 100 esztendővel ezelőtt született Nagy Ernő festőművész és főiskolai tanár Egerben élt. A természeti és művészeti szépségre fókuszáló festményei, akvarelljei és rajzai csendes melankóliába burkolódznak. Vonzó életművének nagy része Egerről (barokk pompájáról) és a várost körülölelő tájról – hegyekről, völgyekről, csobogó patakokról –, az évszakok váltakozásáról, fák-bokrok-virágok mikrolétezéséről, az élet pezsgéséről szól.

A kiállítás megtekinthető: 2026. június 20 – szeptember 27. 

Nagy Ernő: A Senator ház télen

Nagy Ernő festőművészt nem csak a szülőhely köti városunkhoz, de a majd hét évtizedes művészi és pedagógiai munkássága is egybefonódik Egerrel. Eger külvárosában, Felnémeten született és majdnem egész életében Egerben élt és az Egri Tanárképző Főiskola rajz tanszékén oktatott 1958-tól (1980-tól tanszékvezető) nyugdíjba vonulásáig. Majd a város művészeti közéletének megbecsült tagja, Eger város díszpolgára lett. Születésének 100. évfordulója alkalmából rendezzük meg összegyűjtött műveiből a „Derengő valóság” című emlékkiállítást a Dobó István Vármúzeum képzőművészeti kiállító terében, a Ziffer Sándor Galériában. Festményeinek egy részét a család által őrzött hagyatékon túl a Dobó István Vármúzeum –törzsanyagában, illetve letétként– őrzi, de az egriek is szívesen vásárolták meg festményeit. A városi és a megyei önkormányzat is tisztelettel adózott munkásságának évtizedeken keresztül, ugyanis Nagy Ernő vonzó életművének nagy része Egerről és az azt körülölelő tájról szól. Lírai hangvételű, de egyben dokumentumértékű tartalommal bír.

A kiállítás koncepciójának kialakításakor nagy hangsúlyt fektettünk olajképei mellett a meditatív hangvételű akvarellel készített munkáira is, kiemelten arra az 1990-es években készült sorozatra, mely a város emblematikus épületeit, tereit örökíti meg. Ezeken a barokk Eger szépsége, hajdanvolt egri emberek épített öröksége, világképe tárul elénk.

Korai műveiben a család, a szűkebb környezet szolgáltatta számára a megfesteni való kedves témákat. Az övéihez való ragaszkodás – ez az emberi alapállás – egész művészetét áthatotta. A családi orientáltságból hozott élmények, a paraszti élet hétköznapjai, a munkájával foglalatoskodó ember és természetes közege, a falu, a rét, majd az erdő, a vízpart lírai, melankolikus színharmóniákba foglalt festői megörökítése a legvonzóbb életművében. Kezdetektől témája Felnémet a pincesorával, gyümölcsöseivel, téli csendjével, békéjével, ahol a látvány túlmutat az esztétikán. Emlékeket idéznek. Olyanokat, amik akkor is melegséggel töltik el az ember szívét, ha csikorog a hideg tél, ha fehér hó fedi a tájat.

Szófukar ember volt, amivel nem tudott azonosulni, azt figyelmen kívül hagyta, de a természettel megtalálta a hangot – a látvány lelkébe látott: a vízparti táj (a Tisza part), az erdő, a lankás hegyek (a Bükk) titkait boncolgatta festményeiben. Ezen alkotások úgy maradnak természetelvűek, hogy közben nagyon is telítődnek a művész érzelmeivel, magas hevültségű panteisztikus rajongásával. Festett ugyan portrékat (főként családi körből), csendéleteket, életképeket (korai művein), de leginkább a táj csendjét kereste.

Ezeknek a lírikus, sokszor a lét kérdését is kutató képeknek természetelvűsége nem azonos a hiperrealizmus hűvös tárgyszerűségével, de nem is úgy láttat, mint a naturalista, aki az apró részletek bűvöletében él. Ő az összefüggéseket, a lényeges és lényegtelen viszonyában az egészhez próbálja mérni, mintha átmentené korunkra az örök érvénnyel bíró nagybányai első generáció művészi etikáját is. S ez nagyon-nagyon fontos a hazai művészet szempontjából. Hatása őszinteségében és egyszerű tisztaságában, egyfajta humanisztikus világképben, de a felületesség, a félmegoldások, a hamis pátoszú álheroizmus és a magamutogatás tagadásában rejlik. Tudatosan realista és valóságábrázoló. Mondhatni, nem az újító, hanem az őrizve megtartó művészegyéniségek közé tartozott.

Sohasem feszélyezték a 20. századi izmusok, de a szocreál sem szippantotta magába. Egyéniségétől távol állt minden neurotikus gesztikuláció, szuggesztív hatást hajszoló látnoki póz – ami pedig nagyon jellemző tünete a 20. századi életünknek, uralkodó és kényszerű kifejezéstartalma művészetünknek is. Ars poeticájának alapvető tétele az volt, hogy a természet olyan tökéletes, hogy a festő legyen boldog, és megilletődött, ha jelenségeit festékeivel újra fel tudja idézni. Felidézni és nem átkölteni! Nem átformálni, hiszen mi lehet szebb a látott világ forma- és színharmóniájánál? Lelke mindig felfrissült a nagyszerű impresszióban, hiszen szeretetből festett.

Nagyfokú festői kulturáltsága az egyszerűségben is bonyolult, nüánsznyi változásokat is képes volt érzékeltetni. Hangulatokat megőrző és visszaadó tónusgazdag intuitív színvilága, formai és kompozíciós zártsága festészetének kiemelkedő értéke. „Ez a fajta realizmus belső rendből fakad. Az ábrázolt világ, a valóság belső rendjéből, melyet a dolgok rendjébe vetett hit kelt életre.” – jegyzete meg művészetéről Dr. Ludányi Gabriella művészettörténész.

Kerti pad

Nagy Ernő 1926. augusztus 28-án született Felnémeten. Szegényparaszti családból származott, ahol hamar megtanulta a munka becsületét. Édesapja a jobb megélhetés reményében kivándorolt Kanadába, ahová családját is szerette volna magával vinni, ám ők nem hagyták itt a szülőföldet. Így végül a családfő öt év után a tengerentúlon keresett pénzből földet, szőlőt, kocsit, lovat vásárolt itthon. Ebből a kis vagyonkából iratkozhatott be Nagy Ernő a polgári iskolába, ezt követően az Egri Érseki Római Katolikus Tanító- és Kántorképzőbe került. Nagyon szerette a zenét, s közben már rajzolgatott. Hamza Tibor volt a rajztanára. Elsőéves korában elküldte egy munkáját Miskolcra, az országos tanítóképzős kiállításra, ahol Burkhardt Rezső, a Képzőművészeti Főiskola és a miskolci művésztelep vezetője volt az elnök. Egyhónapos ingyenes művésztelepen vehetett volna részt nyereményként, de szülei nem engedték. Szeretett tanára, Bitter Dezső arra bíztatta inkább, hogy tanuljon hegedülni, s ingyen különórákat adott neki. Zolitól, a felnémeti cigányzenésztől is sokat tanult, miközben gyűjtötte a faluban a népdalokat.

Szinte gyermekként, a líceumi kántortanítói középiskolából kiragadva, 18. évét betöltve, leventeként került ki a frontra a második világháborúban (1944. november 15.). Kiképzés és megfelelő muníció nélkül vezényelték a tűzvonalba, a németek visszavonulását fedezendő. Hadifogságba esett. A Szovjetunióban rideg nevelésre fogták, de ez élet és művészeti iskola is volt számára. A fogságban sok élethelyzetet megismert és találkozott a „nagy eszmével” is, amiből egy életre elege lett. A természet és a művészet volt számára a biztos pont, a menedék, hiszen miután a tábor őrei felfedezték, hogy ez a fiatal rab tud rajzolni és festeni, sok megrendelést kapott: a portrémegrendelések mellett a klasszikus orosz festők műveit (I. I. Siskin, A. K. Szavraszov, I. J. Repin) tájképeit kellett másolnia, mely tevékenység jó előtanulmánynak bizonyult hazajövetele után. 1948. május 4-én tért haza elgyötörtten, lesoványodva. A kommunizálódó kultúrpolitika a korábbi líceumi kántortanítói képzést ekkorra megszüntette, így négy év kihagyás után az Egri Állami Líceum Tanítóképző Intézet tudott érettségit tenni 1949-ben.

Az, hogy egy világháború, az azt követő új megszállás, a drasztikus világnézeti változások az egyén életét mennyire képes befolyásolni, Nagy Ernő életútján keresztül nagyon is nyomon követhető, és érezhető milyen hatással lesz mindez művészetére. Az új rendszernek nem kellettek azok a kántortanítók, akiket ő maga is, mint felnémeti kisgyermek oly nagyon tisztelt, vagy akiktől a Líceumban egy életre szóló példát kapott. Így a gyermekkori vonzódását a képzőművészet iránt a Képzőművészeti Főiskola tanár szakán tudta – a Derkovits Kollégiumban eltöltött pár hetes előkészítőn szerzett ismeretekkel sikeres felvételi után – kiteljesíteni. Tanárai: Domanovszky Endre, Pap Gyula, Barcsay Jenő, Szőnyi István, Hincz Gyula voltak, népművészetet Domanovszky György, rajzmódszertant Balogh Jenő, neveléstant Gáborjáni Szabó Kálmán, művészettörténetet Rabinovszky Máriusz, Végvári Lajos, Dávid Katalin és Ék Sándor tanították. Diáktársai: Szurcsik János, Udvardi Erzsébet, Mazsaroff Miklós voltak. Itt a ,,fényes szelek" nemzedékeként (amely attitűd egyébként rájuk aligha lett jellemző) a végtelen egyszerűben rejlő esztétikai rend visszatükrözése szinte kivétel nélkül valamennyi művének jellemzője lett. Mert hűséges lenni önmagához, hitt saját képességeiben, a megszerezhető gyakorlatban, és rendelkezett azzal az érzékenységgel, amely saját hangjának kialakításához szükséges volt. Leginkább Szőnyi István hatása fedezhető fel festészetében.

A főiskolán 1953-ban megszerzett diplomájával Egerbe, a tanítóképzőbe helyezték tanári állásba, de nem jutottak neki órák, így általános iskolába került, majd középiskolában tanított. 1955-ben megnősült, ezután, mivel egyházi esküvőt tartottak, az ország összes iskolájából kitiltották. Végül egy meggyőződéses kommunista segített neki mégis, a mozi igazgatója, aki plakátfestőt keresett. Innen hívták később a gyakorlóiskolába. 1958-ban került az egri Tanárképző Főiskola Rajz Tanszékére, az akkor már Munkácsy-díjas Jakuba János (1909–1974) tanszékvezető mellé. A Magyar Képzőművészeti Alap tagság elnyerésével bejáratos lett a Fészek Klubba, ahol nagyhatású kulturális élményekben volt része. Később a Magyar Képzőművészek Heves megyei titkáraként szervezte azokat a kiállításokat, amik idővel közkedvelt országos tárlatokká fejlődtek, többek között – Seres Jánossal együtt – része volt abban, hogy az Egri Országos Akvarell Biennálé kiállítássorozat megszülethetett. A legaktívabb évtizedeiben Blaskó János és Seres János voltak a főiskolán a kollégái, ahol 1980-tól tanszékvezető volt 1986-os nyugdíjba vonulásáig. Tanárok és művészek kerültek ki a keze alól. Tehetséges növendékei életre szóló barátságot kötöttek vele: figyelemmel kísérte tanítványai pályáját, segítette őket, számtalan kiállítás rendezésében volt közreműködő, s nem túlzás azt mondani, tanítványai alkotásain keresztül ma is köztünk vannak.

Élete, munkássága Egerhez és a város kultúrájához kötötte. Olyan díjakat tudhat magáénak, mint a Pro Academia Agriensi (1984) vagy Eger város önkormányzatának nívódíja (1994). A Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia Miskolci Területi Csoportja 2011-ben beválasztotta tagjai sorába. Az egri emberek megbecsülését jelzi, hogy számos jelölt közül – egy olyan szavazás keretében, melyben minden egri polgár részt vehetett – 2013 decemberében „Eger Csillagává” választották. Eger Megyei Jogú Város Önkormányzatának Pro Cultura Agriae díjasa, 2015-ben Eger díszpolgára lett. 2016. augusztus 20-án vehette át a Magyar Érdemkereszt arany fokozatát.

2017 decemberében hunyt el.

Születésének 100. évfordulóján, a Dobó István Vármúzeum a Ziffer Sándor Galériában az életművét átfogóan bemutató kiállítással tiszteleg.

Egy szál pipacs, 2014

Bokrok az út szélén, 2014

Út szélén, 1963