Rajzpályázat a Népmese napja alkalmából

Benedek Elek (1859. szeptember 30. ̶ 1929. augusztus 17.), a „Nagy mesemondó” születésnapja állít emléket a magyar népmesék ápolásának, átörökítésének és túlélésének.  Az idei évben a pályázatra választott mese a ,,Libapásztorbul lett királyné", melyet Berze Nagy János gyűjtött 1903-ban Besenyőtelken.

Berze Nagy János néprajzkutató a Heves megyei Besenyőtelken született 1879-ben. Munkásságának köszönhető, hogy 1907-ben megjelent a Népmesék Heves- és Jász- Nagykun- Szolnok megyéből című gyűjteménykötete, melyben 88 népmese kiejtés szerint került feljegyzésre. Születésének 145. évfordulója alkalmából szeretnénk emléket állítani az első palóc népmesegyűjtőnek.

Az alkotói munka során azt kérjük, hogy a pályázók jelenítsék meg a legérdekesebbnek tartott jelenetet egy szabadon választott technikával. 
Ünnepélyes eredményhirdetés az Egri Vár Napján, október 17-én lesz. A díjazott alkotásokat a Dobó- bástyában tekinthetik meg. A legjobb pályamunka alkotójának csoportja egy ingyenes múzeumpedagógiai foglalkozáson vehet részt. A díjazottak könyvjutalomban részesülnek. A nyerteseket telefonon értesítjük. 

Pályázni három kategóriában lehet:

I.    óvodások
II.   általános iskola alsó tagozatos tanulói I. (1-2. osztály)
III.  általános iskola alsó tagozatos tanulói II. (3-4. osztály)

A pályamunkákat A/4-es méretben a múzeum címére kérjük beküldeni:

Dobó István Vármúzeum, 3300. Eger Vár 1. Pf. 10.

Kérjük a borítékon feltüntetni: „Népmese rajzpályázat”.

A rajzok hátoldalán szerepeljen: a pályázó neve, a pályázó osztálya, a felkészítő tanár neve, a felkészítő tanár elérhetősége, mobiltelefonszáma, az óvoda/ iskola neve és címe. A fenti adatok hiányában a pályamunkát sajnos nem tudjuk értékelni!

Beküldési határidő: 2024. szeptember 29.

A libapásztorbul lett királyné

Besenyőtelek, Heves vármegye.

Szabó Julcsa asszony szájából.

Lejegyzési idő: 1903. nov.

Hun vót, hun nem vót, vót ecczer a világon egy pár cseléd, annak a pár cselédnek vót három lyánya. 

Az apjok ecczer vásárra készűt, a lyányainak vásárfiát akart hoznyi, eléhivatta hát a három lyányt, oszt megkérdezte tűllök, hogy hogy szeretyik őket? Az első aszonta: „Úgy szeretlek, édes apám, mint a letesletszebb ruhát, a minőt csak a vásáron árolnak!”A másogyik meg úgy felelt: „Úgy szeretlek, édes apám! mint a hogy a gyémántos ruhát. Úgy-e veszel nekem olyant?” Odafordút a harmagyikho is. „ Hát te hogy szeretsz, legkisebb lyányom?” „Kedves apám! – felelte a legkisebb lyány, - én úgy szeretlek, mint a levesbe a sót!”

„Hennye azt a kutya mindenedet! hát hogy mersz te nekem ilyeneket mondanyi? Hát mire tartasz te engem? Eregy most má, a mére látsz, nekem nem kellesz! Takarodj a házamtú!” Szörnyen mérges vót az apja.

No! a kis lyány is hova fordúllyék most má? El van csappa azé az egy szóé. Szegény lyánnak mit vót mit tennyi, összeszette, a mi kis hómija vót, azzal elindút a világnak.

Megy, mendegél, maga se tuggya, mére, nagysokára végre egy nagy uradalomra tanál, a kit azt se tutta, hogy kié. Kérdezősködött itt is, ott is, úgy hallotta meg, hogy egy nagyon gazdag királyé.

 Akkor eléatta, hogy mi járatba van? Bíz ő szógálatot gyött vóna keresnyi! Nem bánnya ő, akárminő dógot annak neki! Nagyon megsajnáták a szőrruhába őtözött rongyos lyánt. Felfogatták libapásztornak. Ott nyomorkodott sokáig. Az ételyié mindég a konyhába járt fel. Hát ecczer is ott süntörgött, ott forgolódott az ő rongyos szőrruhájában, nagyot kiát rá a szakács: „Nem mégy má ki innen te! Mindég láb alatt vagy te! Még ecczer a ruhájárú beleesik valami az ételbe! Oszt akkor lesz kapsz! 

A szegény lyány kiment. A hogy kiért a pitarbú, a kiráfinak az ablakja meg épen nyitva vót. „Hát mit keresel te szőrlyány? Elmenek estére a bálba. Sipircz az ablakomtú!”

A libapásztor fogta magát, ment a libaólba. Ott kivette a zsebibű, a mit a konyhán kapott, oszt keserves rívás közt hozzáfogott a vacsorjáho. A hogy ottang vacsorál, hallja, hogy mellette egy kis eger czinczog. Megsajnáta, adott neki egy kis darab kenyeret. Mikor azt az eger megette, hozott magával egy gyióhajat, azt letette a libapásztor mellé, oszt visszaszalatt a lyukába.

Megnézi a szegény lyány a gyióhajat, ugyann mi lehet abba? Hát ahogy belenéz, egy gyönyörű szép aranyruhát látott. Nagyon megörűt neki. „ Megá, kiráfi! megá! Hamarabb ott leszek má én a báldba!” El is határozta magát, hogy elmegy, kimulatja magát, van má neki hozzá szép ruhája is! Avval készűt, megmosdott, felvette az aranyruhát. Akkor „köd előttem, köd utánnam! hogy senki se lásson!” el a bálba.

Mikor odaért, tánczba fogott mingyá. A kiráfi mindég vele vót, nem hagyott vele senkit se tánczolnyi. Megbámúta nagyon, mulattatta is, mer má megszerette. Kérdezősködött azután tűlle, hogy kiski ő? Honnanvaló? A szép lyány csak annyit szót, hogy „Törűközőütővárra!” 

A kiráfi karonfogta a szép aranyruhás lyányt, engedelmet kért tűlle, hogy hazakísírhetyi-e vagy nem? De a lyány csak hímelt-hámolt, ecczer csak usgyi! Elszökött. A kiráfi má csak a hűt helyit tanáta.

A lyány visszament a libaólba, az aranyruhát visszatette a gyióhajba, elévette a szőrruhát, oszt megint csak a szegény libapásztor lett. Aznap délyig a libákkal bajolt, de ő neki eszibe se vót, hogy ő érte most nagyon, hej! de nagyon búsúl valaki! 

Elgyött a dél, a libák is az óba vótak, a lyány megint ott sodormánkogyik a konyhába. A szakács csak piszkollya. „Ereggy má innen, te széhozta! még ecczer valamit csakugyan belekavarsz az ételbe, oszt akkor jaj nekem!” Adott neki valami kis harapnivalót, oszt kikergette. 

A lyány csak odamegyen a kiráfi ablakára. Ott benéz, láttya, hogy készű valahova! „Hová készű, kiráfi? hogy olyan nagyon fésűkögyik!?” kérdezte a lyány. „ Mi közöd hozzá? Elmenek a bálba! Takaroggy az ablakomrú!”

A lyány kiment az óba, ott várta be az estét. Mikor gondolta, hogy lehetne indúnyi, kivette a gyióhajbú az ezüstruhát, „köd előttem, köd utánnam! hogy senki se lásson!” ment a bálba.

Má át a bál. A kiráfi nem mulatott, csak egy helyen az asztalná szomorkodott. Mikor az ezüstruhás lyánt megpillantotta, mintha elvágták vóna, úgy mevvátozott. Tánczoltatta, mulattatta, olyan jó kedvi vót, hogy csak! Megint faggatta, hogy kiski ő? mérű való? A lyány most csak annyit mondott: „Fésűütővárra!” Gondolkozott a kiráfi, hogy mére lehet a, de nem tutta kitanányi sehosse. Avval felkérte oszt a lyánt, hogy hazakísírhesse, de a lyány csak húzódott, még ecczer csak megint úgy eltűnt, mint azelőtt való este.

A lyány megint csak hazament, az ezüstruhát szépen összehajtogatva visszatette a gyióhajba, felőtözködött a szőrruhájába, mire kivilágosodott, má a tallón vót a libával.

Défele megint csak felment a konyhába. De má nem peszterkedett ott soká, mevvárta, még adnak neki valamit, avval ment. De a kiráfi ablakáná újfent megát. „ Tán megint a báldba készű a kiráfi?” „Oda hát! De hát te má mindég olyan szemtelen vagy, hogy mindég belesekedel az ablakomon!” Avval a tyűkört hozzá vágta a lyányho. „Jó van no”, gondolta magába a lyány, „ majd hamarabb ott leszek én, mint te! Bevárta az estét megin csak úgy, felvette a gyémántruhát, „köd előttem, köd utánnam! hogy senki se lásson!”, ment a bálba, de hamarabb is ott vót, mint a kiráfi. Mán ő akkor javába tánczolt.

A kiráfi nem tutta néznyi, hogy az, a kit ő úgy szeret, mással tánczol, odament, mérgesen elkapta annak a legénynek a kezibű, oszt ő tánczoltatta.

Most még jobban mulattak. A kiráfi má nagyon szerelmes vót. Megint megkérdezte, hogy mongya má meg, hogy honnan való, mer a hogy eggyig monta, hogy hovavaló, azoknak még a hírit se hallotta. A lyány azt felelte: „Tyűkörütővárra!” „Hun lehet a? A szomszédunkba van egy öreg ember, a ki má sok országot bejárt, kérdeztem attú, de ezeket a helyeket még ő se ösmeri!” 

A kiráfi má nem tudott magának se parancsolnyi, lehúzta az újjárú a gyűrőt, odatta a lyánnak, hogy őrözze meg, mer ő el akarja vennyi! A lyány meg is igirte, elillant, mint a lipe, egenyest az óba. Ott levette a ruháját, felvette a hétköznapló rongyosat.

A kiráfi meg odavót nagyon. Hogy az meg elszökött, a bálba is csak tört-vágott, keresztű akart mennyi mindenkin, mikor hazament még csak a búnak atta magát, szavát se lehetett vennyi, olyan szomorú vót. Odament az anyja, apja, vigasztalta vóna, de a kiráfi csak búsút. 

A hogy elgyött a dél, a lyány is behajtott má, a konyhába is susorgott má a sok étel.

A libapásztor is bemegyen a konyhába, ott sűdörög a szakács körű, akarmére lepett, mindég láb alatt vót. „Mit keresel te itt, te?” De a szakács kerút-fordűt, a lyány is aggyig süntörgött, hogy valahogy a gyűrőt mégis betette a tába. Avval oszt kiszalatt.

Mikor beviszik az ételt, merítenek a tábú, hát csak megcsördű a kanál valamibe. Kiveszik, megnézik, hát mi vót? A gyűrő.

Hivatták oszt a szakácsot, ki járt a konyhába? ! Megijett a szakács. Nem merte megmondanyi, hogy az a szőrruhás, mer akkor őt biztosan felakasztyák. Hát csak tagatta, hogy „senki”. „Szakács! mondd meg, ki járt ott, mer akkor csakugyan felakasztatlak!”

A szakács is, mit vót mit tennyi! bevallotta, hogy ott más nem járt, mint az a szőrruhás libapásztor.

„Hidd be mingyá! tiszticcsa ki magát szépen, oszt győjjön be!”

A libapásztor is megmosakodott, megfésüködött, felvette a gyémántruhát. Bement. A kiráfinak a szivi maj meghasatt örömibe, hogy meglátta, hogy iszen ez az, a kivel ő tánczolt, ennek atta ő a gyűrőt! Megölelte, megcsókolta, meg is monta mingyá, hogy elveszi feleségű.

Készűtek a lagzira. Meghítták a lyány apját is. A konyhába meg a lyány meghagyta, hogy az apjának külöm csinállyonak mindent, de só nékű. Gyön a lagzi. Az apja is ott van, jó kedvi van mindenkinek, csak a lyány apja nem eszik, olyan, mintha szomorú vóna. Kérdezik oszt, hogy mi lelte? Mé nem eszik? Tán nem jó az étel?

Oda megyen a lyánya is, kérdezi az is, hogy „hát mé nem eszik édsapám? Ne szomorkoggyék, ha má a lagziba van!” Az apja mongya oszt, hogy „jó itt minden, nagyon fájínú el van készítve, csak az a baj, hogy só nincs benne!” 

Akkor oszt odafordú a lyánya is. „Lássa-e, édes apám, maga engem azé az egy szóé csapott el, a mé asz montam, hogy úgy szeretem magát, mint a sót az ételbe. Lássa-e, hogy a nékű meg nem ér semmit az étel!”

Mikor ezt a lyány elmongya, az apjának csakúgy csurgott a szemibű a könyű. Akkor oszt összeölelkeztek, lett olyan vigasság, hogy hetedhét országon se vót párja. A lyány a kiráfinak feleségi lett, boldogan éltek nagyon sokáig, tán még most is élnek, hogyha meg nem haltak.